Arc/kép.

Újabb idegen, akivel szemben ülhetek. 

Csak mosolygok rá. 

Beszélgetünk. 

Az arcvonásai elárulnak mindent.

Először csak a szokásos, hol lakik, mit szeret, mivel tölti a legtöbb idejét.

Majd észre sem veszi, én egyre kevesebbet árulok el magamról,
ő már is elmeséli az egész életét.

Ilyenkor elfeledkezem a sajátomról, figyelmem csak az ő lényére koncentrál.

A túlzott érdeklődésem imponál neki.

Tettem, hogy nem tudok, és nem értek semmit, ezért gyakran vissza kérdezek, 

az ismétlődés sem zavarja meg, tovább beszél, olykor nevetek azon, amit mondd.

Ezért ő is kezdi megkedvelni, úgy mond hozzá szokik, hogy velem kommunikál.

Az utóbbi időkben, már az emberek kis fájdalmas testrészek a szememben, a második találkozásra, látom mi zajlik le bennük.

Mára már sok kis arckép lapul a fejemben,

de nem vagyok olyan merész, hogy egy vázlatfüzettel leüljek eléjük.
Vagy egyszer még is?
Már nincs semmi kapcsolat, hogy naponta megosszam velük mi történik velem. 

Marad a bódult unalom, ami még sem az, valójában izgatottság is, 

mert, CSAK EGY ÚJABB ARCKÉP,  amit meg kéne örökíteni,
azokkal az élet okozta, tapasztalt ráncokkal. 
Esetleg fiatal, aranyos gödröcskékkel együtt.