Én mindig ezt gondolom amikor találkozunk.
Legszívesebben ezt mondanám:
- Gyere szökjünk meg együtt.
Ha ketten vagyunk és megfogod a kezem a mi világunk más.
Egy csodává válok, ha látom,
hogy rajtam nevetsz. Itt boldogság van.
Amint elengedsz és búcsúzol.
Én úgy érzem csak sétálok bele a kegyetlenségbe.
Ahol járok szenvedést látok, mert nem veled vagyok.
- De mindig újra itt vagy és újra kapok tőled egy kis varázslatot. Vajon milyen lenne ha a mi világunk állandó lenne? Körülöttünk is varászlatos lenne minden végre?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése