Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva.
Beléptem a bejárati ajtón. Leültem abba a kicsinyke konyhába. Nagyon örültek nekem, mert alig látogattam meg őket. A gáztűzhelyen sorakoztak a megtelt lábosok. -Éhes vagy?- mondta mama. Bennem egy kis csönd, és arcomon mosoly ékeskedett. - Igen, persze. Én még nem is válaszoltam, de elöttem termett a pörkölttel megrakott púpos tányér. - De én ennyit nem birok megenni.- szóltam - Dehogyisnem azért főztem, hogy megedd! Mama mindíg megmondta a véleményét, ha jó volt, ha rossz. Tőle mindig teli bendővel távoztam, ez az alkalom sem volt kivétel. Kis koromban gyakran sütött halat, amit nehezen ettem meg, mert féltem a szálkától, hogy a torkomon akad. Idővel, ahogy nőttem, egyre többször kértem a halászléjéből, mert senki más olyan finomat nem tudott főzni csak ő.Ismét belépek a bejárati ajtón. Leülök abba a kicsinyke konyhába. Az asztalon hamutálban a váratlan vendégek csikkei hevernek. A mosogatóban a megmaradt kávé. A tűzhely üres, már senki nem sürög a konyhában, má...