Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva.

Beléptem a bejárati ajtón. Leültem abba a kicsinyke konyhába.
Nagyon örültek nekem, mert alig látogattam meg őket.
A gáztűzhelyen sorakoztak a megtelt lábosok.
-Éhes vagy?- mondta mama. Bennem egy kis csönd, és arcomon mosoly ékeskedett. - Igen, persze.
Én még nem is válaszoltam, de elöttem termett a pörkölttel megrakott púpos tányér.
-  De én ennyit nem birok megenni.- szóltam
-  Dehogyisnem azért főztem, hogy megedd!
Mama mindíg megmondta a véleményét, ha jó volt, ha rossz.
Tőle mindig teli bendővel távoztam, ez az alkalom sem volt kivétel.
Kis koromban gyakran sütött halat, amit nehezen ettem meg, mert féltem a szálkától, hogy a torkomon akad.
Idővel, ahogy nőttem, egyre többször kértem a halászléjéből, mert senki más olyan finomat nem tudott főzni csak ő.Ismét belépek a bejárati ajtón. Leülök abba a kicsinyke konyhába.
Az asztalon hamutálban a váratlan vendégek csikkei hevernek. A mosogatóban a megmaradt kávé.
A tűzhely üres, már senki nem sürög a konyhában, már senkit sem szolgálhat ki.
Végleg elment. Hirtelen.
Hogy megmaradjon bennünk a gondoskodása és jó emlékeket őrizzünk meg róla.
Soha ne felejtsük el.