Újabb idegen, akivel szemben ülhetek. Csak mosolygok rá. Beszélgetünk. Az arcvonásai elárulnak mindent. Először csak a szokásos, hol lakik, mit szeret, mivel tölti a legtöbb idejét. Majd észre sem veszi, én egyre kevesebbet árulok el magamról, ő már is elmeséli az egész életét. Ilyenkor elfeledkezem a sajátomról, figyelmem csak az ő lényére koncentrál. A túlzott érdeklődésem imponál neki. Tettem, hogy nem tudok, és nem értek semmit, ezért gyakran vissza kérdezek, az ismétlődés sem zavarja meg, tovább beszél, olykor nevetek azon, amit mondd. Ezért ő is kezdi megkedvelni, úgy mond hozzá szokik, hogy velem kommunikál. Az utóbbi időkben, már az emberek kis fájdalmas testrészek a szememben, a második találkozásra, látom mi zajlik le bennük. Mára már sok kis arckép lapul a fejemben, de nem vagyok olyan merész, hogy egy vázlatfüzettel leüljek eléjük. Vagy egyszer még is? Már nincs semmi kapcsolat, hogy naponta megosszam velük mi történik velem. Marad a bód