Csak nézlek. A szemed mást mutat. Én mindig ezt gondolom amikor találkozunk. Legszívesebben ezt mondanám: - Gyere szökjünk meg együtt. Ha ketten vagyunk és megfogod a kezem a mi világunk más. Egy csodává válok, ha látom, hogy rajtam nevetsz. Itt boldogság van. Amint elengedsz és búcsúzol. Én úgy érzem csak sétálok bele a kegyetlenségbe. Ahol járok szenvedést látok, mert nem veled vagyok. - De mindig újra itt vagy és újra kapok tőled egy kis varázslatot. Vajon milyen lenne ha a mi világunk állandó lenne? Körülöttünk is varászlatos lenne minden végre?