Szobák.

Ültünk az ágyon, ahol pár hónapig aludtunk egymás mellett.

- Tényleg itt hagysz, mi lesz így velünk?

- Itt hagylak, mert ezt szeretném és te is így döntöttél.

- Nem, maradj velem. - Kitör belőled a sírás. -
Sajnáltalak és megöleltelek, te meg a homlokomra nyomtál egy puszit közben. Mindig azt mondtad, ezt azért csinálod, mert ez a hűség jele,

ezt írják a régi tini magazinokban, biztos te is ott olvastad, de a valódi szeretetből úgy vélekedek, mintha alig kaptam volna tőled.
Kevés idő volt. Nem hagytál eleget.

- Szedd össze magad, szét költözünk, tudom, hogy ez az első komolyabb szakításod, nekem is volt, nehéz lesz, de majd túljutunk rajta.

Lassan jön az autó. - Zsepit nyomtam a kezedbe. -
- Igazad van, nagyon nehéz lesz.

Elköltöztem. Később jönnek az üzenetek, hogy folytassuk tovább.
Titokban. Bunkó vagyok veled, hogy eltudj engedni,
mert sokat bántottuk egymást.

Nincs folytatás.

Lezárt akta vagy, egy kevéske próbálkozás, ennyi maradt belőled nekem.

Meg a koponyafejes pólód, amit beraktál a csomagjaimba,

amit, akkor adtál, amikor először ott aludtam a szobádban, ahol felnőttél.

Állok egy új üres szobában, kitudja meddig, nagyon furcsa.

Itt, egyedül. Nélküled.