Kert.

Sétálok haza fele. A kedvenc évszakomban. Ismét ősz van.
Egy idős úr túrja össze a leveleket gereblyével, hogy egybe legyenek.
Megállok. Elmerengek, valami bevillan.
Tavaly ilyenkor is hazafele sétáltam.
Lejöttél elém, azt mondtad van egy meglepetésed.
Azt hittem megint uborkasalátát csináltál nekem,
vagy vettél egy szép ruhát.
Mikor beköltöztünk egy kert miatt vettük ki a lakást.
Az ott lakó idős hölgy gondozta egyedül.
Pár nappal ezelőtt megkért minket, hogy szedjük össze a faleveleket majd, végül is szeretnénk segíteni neki.
Elterveztük, ha jó idő lesz, ott fogok kint rajzolni
és sokat olvasni a nagy fa alatt a napfényben.
Kikísértél, egy hosszú munkában töltött nap után.
Elmeséltem neked, hogy a testvéremmel régen levélkupacba szerettünk ugrálni és hogy mennyire hiányzik ez, amikor színes minden.
Most sötét volt, a földre világítottál. Megjegyezted. 
Egy nagy levélkupac várt kint. Amibe egyből boldogan beleugrottam. 
Sokat nevettünk ott a kertben.
Azt hittem akkor elkezdődik egy másmilyen ősz,
amiben most te és én vagyunk csak.
Rájöttem végre olyan dolgot adtál nekem, ami nem került semmibe. 

Tudtad, hogy ez érhetne a legtöbbet nekem, de ez épp rád nem volt jellemző.

Eltelt 1 év és eszembe jutott ez a gesztus.
Pont emiatt, mert ez volt az, ami tőled egyszer csak szeretetből jött.